Tizenöt éve szoros a kapcsolatom a lovakkal. Oktattam lovasiskolában, voltam lóápoló és lovas. Mind ugyan azt nyújtotta, a lelki-békét.

Nem tudom, hogy van-e nagy Ő, hogy társat találni tényleg csak egyet lehet-e. Azt tudom, hogy párkapcsolatban az igazat kell megtalálni, nem pedig azt az egyet. 

Wass Albert: 

"Az "Igazit" keresed?

Én is azt kerestem sokáig, s mikor megtaláltam, rájöttem, hogy hiba volt...

Most már az "Igazat" keresem...

Mert az "Igazi" szárnyakat ad, s aztán letépi rólad,

az "Igaz" odaadja a sajátját, ha zuhanni kezdesz...

Az "Igazi" megcsókolja a kezed,

az "Igaz" megfogja...

Az "Igazi" álmodik veled,

az "Igaz" virraszt melletted...

Az "Igaziba" belehalsz,

az "Igaz" meghal érted, ha kell...

Ha kérhetnék az Istentől magam számára valami szépet és nagyot, azt kérném, hogy adjon nekem is egy egyszerű kicsi házat, négy szobával, vadszőlős tornáccal, öreg körtefával. Mohos legyen a teteje, s olyan kicsi legyen, hogy ne férjen el benne izgalom, perpatvar, békétlenség. Csak én s az, akit szeretek..."

Azt is tudom, hogy eddig egyetlen ló volt az életemben, akiért azóta is sajog a szívem. Máig úgy érzem, a ló  lelki társamat már megtaláltam. Sajnos el is vesztettem, mert nem volt lehetőségem a megvásárlására.

Segíteni szeretnék azoknak a fiatal ló tulajdonosoknak, akik nem értik, lovuk miért nem hagyja félbe a legelést és megy oda hozzájuk a karámból. 

Évekkel ezelőtt, ismerősöm kapott a férjétől egy csikót, terápiás célból. Ő vitt ki először lóhoz tanyára. (Papíron városi lány vagyok, lélekben nem.)

Emlékszem, hogy mennyire bátortalanul közelítettem a lovak karámjához. Nem tudtam, mit lehet, mit nem. Később aztán rendszeresen kijártam a lovakhoz.

Megtanultam, hogy az almát és répát nyitott tenyérrel nyújtom a lónak, hogy először a műanyag vakaróval majd puha szőrkefével ápolom le a lovat, ahogy a lovasok mondják.

Egyik alkalommal, amint odamentünk a karámhoz az egyik kancacsikó kinézett magának és odajött kíváncsiskodni. Pár hónapos volt. Meglepődtem, mert tudta, hogy nincs nálam ennivaló. Ismerkedni akart. Erre csak otthon ébredtem rá és alig vártam a következő találkozást.

Igazam lett, kíváncsi volt rám. Kapcsolatunk lassan, mondhatni évek alatt alakult, hiszen akkor még havonta pár alkalommal látogathattam meg. 

Először az istállóban lévő boxán kívülről ismerkedtünk. Egy idő után ki mertem nyitni az ajtó felső részét. Megszerette ha simogatom a fejét, odabújt. Sokszor percekig a karomban pihentette a fejét. 

Én ápoltam le először, amikor már bemerészkedtem hozzá. Féltem, hogy esetleg nem megfelelő viselkedéssel megijesztem, ami miatt beüti magát, megsérül. 

Az évek előrehaladtával, tanultam én is a lovakról, már kihozhattam a boxból. A fedett lovardában szabadon fedezhettük fel a közös játékot. Követett, követtem, szaladtunk, versenyeztünk, kicseleztük egymást… Nem kellett hozzá eszköz, jutalom falat, semmi. A barátság kellett hozzá és a bizalom. Ez azok alatt az órák alatt alakult ki, amelyeket együtt töltöttünk, játékkal, semmittevéssel vagy mikor elvezettem olyan helyre ahol kedvére legelhetett a friss fűből.

Ekkor már nem számított, hol van. Akár karámban, akár legelőn volt, messziről nyerített és rohant hozzám.

Felejthetetlen évek volt számomra.

Belovaglás előtt adták el az istállóból. 

Életem máshoz nem hasonlítható mélypontja ez. Elvesztettem egy barátot, egy biztos pontot. Két napig sírtam a hír hallatán. Tudtuk, mikor viszik el, aznap délelőtt elbúcsúzhattam tőle és a számomra utolsó fényképeket elkészíthettem róla. A mai napig őrzök egy tincset a sörényéből.

Pár héttel később a szüleim elvittek az ország másik végébe, így láthattam. Ott azt mondták, nehezen boldogulnak a belovaglásával, nem együttműködő. Álltam csendben. A fejemben üvöltött a gondolat ─ Azért nem, mert Ő AZ ÉN LOVAM. Velem akar dolgozni!!! ─

A látogatás enyhe megnyugvást adott. Jó helyre került. A fájdalmamat nem enyhítette sem az út, sem azóta sem semmi. Nem fáj, ha nem gondolok rá.

A kedvességen és kíváncsiságon kívül nem tudtam, hogyan sikerült így elmélyíteni a kapcsolatunkat. Azt tudtam, hogy megtörtént.

Ma már tudom az okát. Kapcsolatunk önzetlenségen és kölcsönös tiszteleten alapult. Együtt tanultuk meg, mit várhatunk a másiktól. Remélem, nem csalódott az emberekben, azóta sem.

Mai napig nézegetem a hirdetéseket, hátha megtalálom. Karamella lett az új neve. Három hónapja azt hittem majd egy évtized után megtaláltam. Remegett kezem-lábam, nem bírtam sírás nélkül elmondani ─ Lehet, hogy megvan… ─ Nem ő volt.